Akiknek a nevében szólok

Pár dolgot ’56-ról
Az első áldozat a 12 éves Pistike volt a rádiónál. Én a 16 évemmel nem számítottam fiatalnak. Sok 12 éves srác harcolt. Fiatalok voltunk, nem féltünk a haláltól. Én annak a 20 ezer pesti srácnak és lánynak is a nevében szólok, akik legyőztük a szovjet birodalom Déli Hadtestét, és felvettük a harcot a novemberben idevezényelt 26 hadosztállyal, pedig civilek, gyerekek voltunk.
Mégis megroppantottuk a Szovjetunió gerincét, és ebből már sohasem egyenesedett fel.

Háború volt
Aztán arról, hogy itt, Budapesten – én ezt láttam, de vidéken is több városban – rendes háború folyt.
Az Angyal utcán bokáig gázoltunk a kilőtt lőszerek üres hüvelyeiben, ültem lábam közt a géppisztollyal a dobtárra támaszkodva, és néztem, ahogy folyik a vér az esővízzel a papírral letakart fiatalemberből a csatornába. A bevonuló páncélos hadosztályok november 7-én jobbra és balra álló csövekkel szisztematikusan lőtték szét az utca két oldalán álló házakat – romos volt a város. Kicsire összeégett ruszkik elszenesedett tetemei hevertek a kiégett tankok mellett az utcákon, leöntve mésszel. Volt egy 17 fős újpesti csapat, fiatal fiúk és lányok: mind a 17-en meghaltak. Egy sem élte túl. A Bakáts tér tele volt friss sírhalmokkal, parkokba, udvarokba temettünk. Sok volt a halott.

Háború folyt az utcákon
Megsüketültem fél fülemre, mert Angyal Pista csak úgy tudott megmenteni egy géppuskás orvlövésztől, hogy mellém álltak a kapualjba, ahova beszorultam, a Kálvin téren egy tankkal, és közvetlen mellettem lőtték ki a templom tornyát. A légnyomástól a bal fülem süket lett. Kaptam egy golyót a csípőmbe, egy repeszt a hátamba. A börtönben a kínzásoktól tönkrement a nyakam, és csavarok és lemezek tartják össze a gerincemet. Vacak állásokat kaptam csak, ahol hetente járt a politikai rendőr a főnökömhöz.
Ma is ugyanúgy csinálnám végig, ahogy 1956-ban. Nem volt kérdés számomra, hogy részt vegyek-e a fegyveres ellenállásban. Nem kellett döntenem vagy mérlegelnem. Október 23-án olyan eufória és örömmámor volt az utcákon, ami teljesen magával ragadt.

A becstelenség ellen harcoltunk becsülettel
Azért is volt így, mert ’56-ban a becstelenséggel, az aljassággal, az állati kegyetlenséggel harcoltunk.  Milyen világ volt? Egyszer Bibó Istvánt kísértük idősebb Antall Józsefhez, és a Vörösmarty téren belefutottunk egy kivégzésbe: a ruszkik elfogott fiatal fiúkat és lányokat végeztek ki egy méterről a dobtáras géppisztolyaikkal. Hadifoglyok voltak és nagyon fiatalok. Szörnyű ilyet látni.
A Kilián laktanyából 40 diák fehér zászlóval kijött, hogy elvonulhassanak. Mind egy szálig agyonlőtték őket a ruszkik. A civilekre leadott sortüzekről mindenki tud. A Tétényi utcai kórház udvarán eltemettük szegény Magyar Katit 16 évesen, aki önkéntes ápolóként sebesültért ment, és két sorozatot eresztett belé egy tank, mert az elsőtől nem halt meg, és még vonszolta magát az utcán.
Az ávósok meg mentőautókban vitték a fegyvert és mentették magukat. Féltették az életüket, eldobálták a pártkönyvüket, átöltöztek és egymást lőtték hátba a Köztársaság téri pártházban.
És akkor jöttek még azok az aljasságok, amiket a börtönökben csináltak végig velünk ’56 után. Nem is értem, hogy ember hogy tud ilyen kínzásokat kitalálni és a másik emberrel megcsinálni. Összedrótozott kézzel, arccal előre lökték gödörbe, meg emberdaráló géppel tüntették el az áldozataikat a föld alatti börtönökben.
Mi pedig bekísértük az ávósokat a börtönbe Király Béla és Nagy Imre parancsa szerint, hogy biztonságban legyenek! Még egy verést sem kaptak a nemzetőröktől ezek. Az embertelenséggel és a becstelenséggel harcoltunk becsületesen és tisztességesen. Mindig összetartottunk, testvériség volt köztünk. És ez máig így van.
A történet nem ért véget
Ennek a történetnek nem lett vége 1956-ban, vagy 1958–59-ben a kivégzésekkel. Mi eleve ragadványneveket adtunk egymásnak. Azért, hogy ne tudjuk egymást véletlenül sem elárulni. És jól tettük, mert novemberben megindult az embervadászat. Sokat felakasztottak, mint szegény Mansfeld Pétert, akit a 18. születésnapján úgy kötöttek a bitófához, hogy tíz percig haldoklott.
Csak hogy egy jelenetet meséljek a közelmúltból példaként arra, hogy máig ér a történet. Már csak azért is, mert pár napja vesztettem el megint egy barátomat, Dénes Jánost. Tizenöt éve, 2006-ban az utcán, az én bajtársam széttárta a kabátját és azt mondta a magyar rendőrnek: „Dénes János vagyok, ’56-os, ide lőjetek!” – és a magyar rendőr odalőtt! Egy öregembert mellbe lőtt. Szerencsére csak gumilövedékkel, mert ha igazi lett volna, meghal. De egy kicsi lyuk maradt utána. Döbbenetes, hogy 50 évvel 1956 után megismétlődhetett az, amit az ÁVO csinált.
1956 után hogyan lehetett miniszterelnök a pufajkás Horn Gyula és a D–209-es ügynök Medgyessy Péter?! Minek kell még történnie ahhoz, hogy egyszer ezt a történetet lezárhassuk?!

Zárás
Azzal kezdtem, hogy még egyszer ugyanúgy csinálnám, mint október 23-án. Azért, mert a testvériséget, az egységet éltem át. Én, a börtönsérülésem miatt, 1993-ban átéltem a halálélményt. Hat percig a klinikai halál állapotában voltam, nem kaptam levegőt. Másképpen, mint ’56-ban, de átéltem sötétségben és hidegben az elszigeteltséget, majd a legvilágosabb fényben a teljes elfogadottság és egység állapotát. Ezután talán mondhatom, hogy nekünk, tizenéveseknek volt mégis igazunk, hogy nem féltünk a haláltól. Mert ott is ezzel a tökéletes egységgel találkoztam, mint ’56-ban, csak még tisztább formában. Itt mi hálózatokban, szervezetekben élünk, de tudom, hogy van egy tökéletes kör is.
Nem egyedül állok itt, mert mellettem áll Szepi, Kockás, Lecsó, Törpe, Muki, Fehér Sapka, Tojás, Vanek Béla, Mansfeld Péter, Tóth Ilonka, Pongrácz Gergő és Dénes János, akik nagyon hiányoznak, hogy már nincsenek itt velem. Én közéjük tartozom. Ezért nem lenne érdemes máshogy csinálnom bármit. Jó körben vagyok.